Endorfin – az úszó (strandnovella)

A medencében senki, elég kihalt még ez a strand. Egy pillanatig még hezitálok, aztán belevetem magam. Durva. Az első két másodpercben úgy érzem, mintha mégis veszélyesen hideg lenne, de mire visszaérek az úszószemüvegért a partra, már elviselhető. Végülis azt mondják, abban a vízben lehet jól úszni, amiben fázik az ember, ha megáll. Hát ez most kifejezetten ilyen.

Úszószemüveg fel, és irány a másik oldal. Először szokás szerint a víz alatt. A víz felszíne már teljesen kisimult, így a medence alján élesen rajzolódik ki az árnyékom. Elégedetten állapítom meg, milyen jól mutat a gömbölyű vállból kidudorodó kulcscsont, és a tempóknál megfeszülő deltaizom. Egy kicsit sajnálom is, hogy nem ül néhány magnumot nyaló lány a medenceparton. De hát – valljuk meg – ez még nem strandszezon.

Gyorsan elillan a belső kép a jégkrémnyalókról, mivel kezd kellemetlenné válni, hogy egy ideje már nem vettem levegőt. Feljövök, nehogy nagyon kifáradjak már a legelején. A medence 25-ös, így pár csapással el is érem a másik partot.

Visszafelé gyorsra váltok. Az a terv, hogy a szokásos egy kilométert így úszom le.

Az első néhány hossznál nagyon energikusnak érzem magam. Reggel csak annyit ettem, hogy ne legyen teljesen üres a gyomrom. Ugyanis nincs kellemetlenebb, mint tele hassal úszni. Bálna-effektus – rögtön elsüllyed az ember. Pár hossz után viszont kezdem azt érezni, hogy lábaim mintha gyengülnének. Néhány további után pedig furcsa ürességérzetem támad, sőt mintha enyhe émelygés is átjárna. Apám jut eszembe, aki elindulás előtt azt mondta: „nem vajas kalácsot kell enni úszás előtt, fiam, hanem valami olyasmit, amiben valami kraft is van, mondjuk kolbászt”.

Szerencsére a vállaim még állják a sarat, visznek tovább, előre, igaz, már valamivel lassabban, mint az elején. Valahogy csak sikerül kihúzni, amíg felszabadul. Az endorfin.

Hát igen. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de én kifejezetten ezért csinálom. Kétségtelen, jó érzés tudni, hogy javul a vérkeringés, nő a tüdőkapacitás, formálódnak az izmok az úszástól – de ha nem lenne ott az a közvetlen jutalom, amit az endorfin nyújt az agynak, egész biztosan sokkal kevésbé lennék lelkes úszó. Szerencsére nálam elég hamar beindul a termelés, igaz, ezúttal még küzdenem kell érte.

Mivel fogytán az erőm, sajnos kénytelen vagyok mellre váltani. Közben persze mérgelődöm, hogy nem tudom tartani kezdeti elhatározásom, de nyugtatgatom magam, hogy már több hónapja csak alkalmanként járok úszni, így természetes, hogy elszoktam tőle. Különben is: én sem leszek már fiatalabb.

Tehát lassítok: széles tempók, és már csak levegőt venni dugom ki fejem a víz alól. Alul csend, csak a saját testem idézte hangok konganak tompán a medencében. Arra figyelek fel, hogy a strand személyzete rákötött a hangosbemondóra egy kisrádiót.  Csak dallamfoszlányok jutnak a fülembe, mikor két tempó között, halálosan pontos ismétlődéssel újra és újra a víz fölé kerülök. Egy érces férfihang a refrénben mintha azt énekelné: "It's a midlife crisis".

Egy pillanatra kiesek a ritmusból, mikor azt látom, hogy két 15 év körüli fiú óvatoskodik a medenceparton. Megállok – most már úgyis mindegy –, taposok alul lábbal, vacilálok, majd kiordítok nekik: „előbb dörzsöljétek meg a szíveteket, kölykök!” Nem értem, hogy a két srác miért a lépcsőn kínlódik, centiről centire merülve a vízbe. A hidegvíz olyan, mint a halál. Sokkal rosszabb lassanként beleereszkedni, mint egy mozdulattal letudni a dolgot. Közben taposom a vizet és ráeszmélek, hogy úszás közben egész kellemessé vált a hőfoka. Így még egyet kurjantok nekik, mielőtt tovább úsznék: „Ha bent vagytok, már nem hideg!”

De nem tudom kiverni a fejemből őket úszás közben sem. Kínhalált akarnak? Legyen az ő bajuk. A lényeg, hogy az a fránya endorfin még mindig nem jön. Viszont, legalább közben kicsit sikerült összeszednem az erőmet, és visszaváltok gyorsba.

Végre újra jól megy, csak úgy suhanok a vízben. Aztán egyszer csak azt látom magam előtt, hogy a két suhanc keresztben úszik a medencében. Végülis van elég hely, alig vagyunk a medencében – tempózok tovább, –, de azt nem értem, miért pont előttem vakerálnak. Minden második tempónál bekerülnek a látómezőmbe, és egyre közelebb vannak. És nem engednek ám el, természetesen megpróbálnak előttem átérni. De jön a vonaaat! A kis köcsögök!

Ekkor beérik a munka gyümölcse, és az agyam jutalmat oszt magának. Mostantól elégedett vagyok a világgal. A csapások is gördülékenyebbé válnak, igaz a tüdőm már eléggé zihál.

Még pár hossz és kiszállok a vízből, hogy élvezzem még kicsit a májusi napsütést.