A fürdőzés története az ókori világba nyúlik vissza. Nem egy helyen fontos szerepet játszott a vallásos követelményekben is, mint például a régi babiloniaknál, asszíroknál, perzsáknál, indusoknál. A tisztálkodás kialakulása mindenütt szorosan összefüggött a vallási előírásokkal. Azt, hogy csak tisztán járulhatunk az Istenek elé, őseink nem csak átvitt, de konkrét értelemben is értették. Mosakodni kellett tisztátalan dolgokkal való érintkezés után is. S mivel ez kellemesnek bizonyult az emberi test számára, a mindennapok részévé vált.

De nem kell ilyen messzire mennünk, hogy az európai fürdőkultúra gyökereit keressük!

A fürdőzés:  zsidó rítusok része

A zsidó vallás előírásaiban a mai napig kibogozhatatlanul összekapcsolódnak a misztikus és a praktikus elemek. Gondoljunk a mensesen átesett zsidó nők rituális fürdőzésére. A Zsuzsanna és a vének történetében, éppen ez a fiatal fürdőző fiatal lány szerepel.

A hagyomány a mai napig tovább él: a budapesti izraelita közösség nemrégiben nyitott meg egy új vallási fürdőt. A zsidó vallás hajdan abszolút praktikus előírásokat adott misztikus köntösbe öltöztetve. Mikor a nők "tisztátalanná váltak", a férfiak leprással vagy holttesttel érintkeztek, vagy akár magömlés után: a vallási előírások alapján kellett fürdőt venniük. A rendkívül meleg éghajlaton, melyen éltek, fokozott szerepe volt a tisztálkodásnak a betegségek, fertőzések elkerülése végett.

A Bibliában Zsuzsanna történetén kívül több utalást is találunk a házi fürdőzés szokására. Zsuzsánna a gyömölcsöskertjébe vitetett kádban fürdött, mikor meglesték a kéjsóvár vének, a gyönyörű Batsebát pedig királyi palotája tetőteraszáról látta meg Dávid. A ház tetején elhelyezett bronz vagy terrakotta kád bevett szokás volt a zsidó előkelőségek körében. Akinek nem tellett rá minden bizonnyal fadézsában melegítette a vizet a Nap sugarai alatt.

És mi van a görögökkel?

A tisztálkodási kultúrával kapcsolatos első utalásokat az antik görögöknél is a vallási előírásokban találjuk. A mosakodás nem csupán a test, de a lélek megtisztítását is szimbolizálta, s ezért mindig meg kellett, hogy előzze az imádságot illetve az áldozatok bemutatását, vagyis az Istennel való rituális kapcsolatteremtést.

A rendszeres és céltudatos fürdőzés – tehát a tulajdonképpeni fürdőkultúra – az európai kultúra bölcsőjében, az antik görög, majd római korban alakult ki, éppen a rituális tisztálkodásokból. Az ókori krétai palotákban már találtak fürdőszobát és fürdőkádat. Ásatások során előkerültek vízöblítéses vécékre utaló maradványok is. A mükénéi  kultúrához minden bizonnyal hozzátartozott a napi többször „zuhanyzás”.  

Az ókori görög kultúra – esztétikai ideálja szerint – az embert az istenekhez hasonlatossá akarta tenni. Abban, hogy széppé legyünk testben és lélekben egyaránt, a fürdőkultúrának is megvolt a maga szerepe. Elsőként valószínűleg ők építettek nyilvános fürdőket.

Mivel vízmentes, lehetőleg díszes burkolatra volt szükség, erre a mozaik felelt meg leginkább. Ezért a görög mozaikkultúra régészeti leletei egyben az antik fürdőkultúra fennmaradt emlékeit is jelentik (ie. 500: ülőkád, izzadóterem - Eretya, Olympia). A fürdőkultúra és a mozaikművészet fejlődése együtt járt. Ie. 300 körül már a víz és levegőmelegítés is létezett.

A fürdőgyógyászat kezdetei

A görögök már azt is tudták, hogy a víz egyes betegségeket is gyógyít. Homérosz szerint pedig Odüsszeusz – bolyongásai közben – időnként izzasztó fürdőket vett, így pihente ki fáradalmait.

A régi görögök mondása szerint „a víz a legjobb”. A víznek nem csak a tengeri közlekedés, a halászat, de az alapvető megélhetés szempontjából is nagy szerepe volt a forró mediterráneumban. Az ivóvízre gondolok. Bacchus italát, a bort is kilencrész vízzel itták, hiszen azon az égtájon az emberi szervezet vízháztartásának egyensúlya alapvető fontossággal bírt. A fennmaradt mondást azonban igen tág értelemben értették – ezért tudott nagy bölcsességgé válni. A tenger és az ivóvíz mellett a fürdővízre is vonatkoztatták.

Az Aszklépiosz nevű isten tiszteletének középpontjában a gyógyulás állt. A betegek az istennek emelt templomok környékén töltöttek néhány hetet. Pihentek, fürdőket vettek, az éjszakát pedig a templomban töltötték, ahol hitük szerint az isten álmukban kereste fel őket és hozott gyógyulást. 
Itt alkalmazták először a vízben való tornát is, mely a mai víz alatti gyógytorna előzményének tekinthető. De kissé viccesen azt is mondhatnánk, hogy ez volt az aquafitness és az aquaspinning kezdete is...
Aszklépiosz kultusza az i.sz. II. században a római időkben élte másodvirágzását. Talán, mert a rómaiak is tudták, milyen kellemes dolog a fürdő.

Antik fürdőmedence mozaikja

Az első és leghíresebb vízgyógyász Hippokratész volt (Kr. e. 460 körül), az orvostudomány atyja. Feljegyezte, hogy az emberi testre a hideg víz melegítő, a meleg víz hűsítőleg hat. Feljegyzéseiben a különféle fürdők hasznosságát hangsúlyozza, külön kiemelve az újszülöttek mosdatásának fontosságát. Ő már tudományos igényességgel közelít a témához. Nála találhatjuk elsőként a fürdőzés gyógyászati hatásának leírását. Azt hirdette: „a természet gyógyítja a betegségeket". Hippokratész tehát tudományos alapokra helyezte a fürdőzés különböző formáit (zuhany, lemosás stb.). Ő írt először a gerincgörbületek gyógyításáról, amit pár századdal később Celsus már tornával korrigált.

Az ókor másik híres orvosa, Aszklepiadész (Kr. e. 124 körül – Kr. e. 56) más elméletet állított fel a betegségek keletkezéséről, valamiben mégis egyetértett Hippokratésszel, és ez a víz egészségmegőrző valamint gyógyító szerepe. A görög származású Aszklepiadész Celsus szerint az első tanult orvos volt Rómában. Ő alapította meg a római methodikus iskolát. Tanai valószínűleg beváltak az emberek körében, hiszen fennmaradt róla, hogy nagy megbecsülésnek örvendett.

A görögök fürdőkultúrája később a rómaiak, a bizánciak majd a törökök kultúrájában élt tovább.