Ez nem wellness! Az izzasztósátor-szertartás spirituális utazás hazafelé

Az izzasztókunyhó-szertartás a Hortobágy Nyugati Fogadója mellett hajnalban ért véget, dél volt, mire Teo kialudta magát. A debreceni szaunamesterek előző nap ódákat zengtek az út másik oldalán álló Patkós Csárdáról, ezért kihagyhatatlan volt a gasztronómiai kaland. És valóban: minden tájhoz hozzátartoznak az ízei! Itt, Kelet-Magyarországon, a gyönyörű Tisza-tótól alig 10 kilométerre ráadásul abszolút megfizethető áron látnak vendégül.

Nem volt más hátra, mint elbúcsúzni és hazaindulni. Az előző éjszaka hangulata, és a szűz táj látványa azonban nem engedte el Teot, mintha folytatódott, vagy csak most kezdődött volna az a spiritualitás út, melyről ezen az önismereti kalandon oly sok szó esett. Elhatározta, hogy sosemjárt, világvéginek tűnő, ismeretlen kis mellékutakon indul el hazafelé, és Tiszanána felé vette az irányt.

Ahogy az izzasztókunyhót összekötötte a köldökzsinórnak nevezett ösvény (valójában keskeny földsáv) a hatalmas tűzrakással, úgy kötötte össze a hazafelé vezető út, a még érintetlen kelet-magyarországi táj Teot az otthon melegével. A házzal, ahol felnőtt, az édesanyjával, aki odahaza várja. Érdekes, hogy sosem jártam erre, és mégis otthon érzem magam - gondolta Teo. A hazánk köt össze a házunkkal - gondolta még aztán, vagy talán már nem is gondolta, csak érezte valahol legbelül. Hisz mindkettőben otthon vagyunk. Anélkül, hogy ezen különösebben gondolkodni kellene.

Ha kivágtad az utolsó fát, és megmérgezted az utolsó folyót, rá fogsz jönni arra, hogy a pénzt nem lehet megenni - ötlött Teo eszébe Jászkisérnél az indián mondás, és kiszállt, hogy néhány fotót készítsen az ismeretlen kisvárosban, ahol még sosem járt, ám templomtornyai alatt mégis otthon érezte magát.

Az indián és más sámán gyógyítók szerint az ember egységben kell éljen a természettel, gyógyításukat pedig a négy őselemre: a tűzre, a vízre, a földre és a levegőre alapozták. Miután a civilizált ember nem akart tovább a természettel egységben létezni - és úgy döntött: inkább legyőzi azt - megbomlott benne a test-lélek-szellem egysége. Ma már köztudott, hogy betegségeink zöme egészségtelen életmódunkból adódó úgynevezett civilizációs betegség, vagy lelkünk rombolásából eredő un. pszichoszomatikus betegség. Ezért élik ma az ősi bölcsességek reneszánszukat. Az igazi értékek ugyanis valahol elvesztek a múltban.

Az izzasztósátorban is jelen volt az a négy elem, melytől hiába igyekszik elszakadni az emberiség: földbe vájt gödröt ültünk körül, vizet locsoltunk az oda kerülő kövekre, amiket tűzben hevítettünk izzó vörösre, közben pedig belélegeztük az önmagában láthatatlan levegőt, melyet gyógyfüvek főzetének gőze tett érzékelhetővé, szinte haraphatóvá.

Ezek az elemek még akkor is itt lesznek, mikor az ember már régen nem - filozofált tovább Teo a hazafelé vezető úton. Miközben az ország csodálatos, szinte érintetlenül megmaradt keleti tájain autózott, úgy érezte: egyesegyedül halad az úton. Még szemből is alig-alig találkozott autóval. A táj ennek ellenére nem volt kihalt, a változatos, gazdagon burjánzó természetből nem hiányzott az ember. Az út mellett ficánkoló fácánok, a magasan repülő héja biztosan nem hiányolta. Néhol félre állt a kocsival, hogy alaposabban körülnézzen. A gluttyogó kis patakok, a szinte haraphatóan tiszta levegő, és maga a hosszú füvekkel ékesített puszta sem hiányolt senkit. Csak mi hiányolnánk az elemeket, ha teljesen beszennyeznénk őket.

Aztán a távolban egy viharfelhőből előcikázó villám jelent meg fenyegetően, Teo éppen feléje tartott. Nem volt mit tenni: ha egyszer arra vezetett az út hazafelé... A fenyegető villámok elől nincs kitérés, ha az hazánk-házunk felett tombol. Ahogy a tűzben izzó több ezer éves bazaltkövek nélkül sincs izzasztókunyhó, nincs felismerés, úgy a hét milliárd emberi lélek sem találhatja meg a hazafelé vezető utat, csak korunk fenyegető villámain keresztül. Tűzben születünk új életre, a tűz terel majd újra a belső útra mindannyiunkat.

Kár, hogy nem fogtuk fel idejében, hogy a Földet unokáinktól kaptuk ajándékba. Hogy megőrizzük nekik. Vajon majd "ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra"?